A legszebb ruhádba öltözöl, hozzá illően kisminkeled magad. A férjed a sötétszürke öltönyét vette fel. Jól áll neki, gyakrabban is hordhatná. A kislányod ragaszkodik a balettcipőhöz, hiszen táncosnő szeretne lenni, és még abban a korban van, amikor ezt az egész világ tudtára akarja adni. A három színházjegyre fél éven át spóroltál, nagyon drága ugyanis. De a gyerek hónapok óta könyörög érte, és valójában te is alig várod, hogy láthasd. A férjed meg nagyon szeret titeket, szinte mindegy mi a program, csak együtt töltsétek az estét. Beülsz a nézőtérre, és a második felvonás elején, rögtön a szünet után a történelem részévé válsz. Te írod a történelmet. A történelem a te véreddel íródik – és egyáltalán nem szimbolikus értelemben.

A te kislányod is nagyon vágyik arra a híres musicalre. Meg az anyád. Fura, téged hidegen hagy, de persze a kedvükért szerzel három jegyet. Szinte el is feledkezel róla, amikor elvállalod a váratlanul jövő éjszakai műszakot. Mentőorvos vagy, ilyesmi bármikor megtörténhet. Megkéred anyádat, váltsa vissza a jegyeket, majd elmentek egy másik alkalommal. Elköszönsz tőlük a szokott módon. Ezerszer volt már így. Ez az éjszaka is olyan lesz, mint a többi: átlagos, kicsit talán unalmas is. De arról nem tudsz, hogy azok ketten összebeszéltek a hátad mögött.

Te is színházba mégy ma este, de nem úgy, mint a többiek. Egyébként már ötször láttad a darabot, de a legmeghatóbb részeket képes vagy minden alkalommal megkönnyezni. Gyenge vagy! – mordulnak rád a társaid. Szeretnéd, ha nem lenne igazuk. Ma este is csadort viselsz, de alatta ott van a robbanóöv. Te tényleg történelmet akarsz ma írni. Bosszút állni azért, mert megölték a férjedet. Még gyereked sem lehetett tőle. Húsz éves alig múltál, és máris özvegyen maradtál. Család nélkül, támogató férfi nélkül. Pincében bujkáltál a szétlőtt városban, patkányok és hullák között lapultál éjszakákon át. Amikor rád talált a barátnőd – ő is huszonéves özvegy – első hívására csatlakoztál a csoporthoz. Küzdeni a megszállás ellen, a függetlenségért, de legfőbbképpen a bosszúért. Mert Allah nagy, és Mohamed az ő prófétája.

Már három mentőautó várakozik a színháznál, amikor a riasztásra ti is oda értek. Az is furcsa, hogy már ott a rendőrség, meg a hadsereg, befutnak a terrorelhárítók is. A közrádió persze semmit sem mond, de az egyik ellenzéki adón bemondják: csecsen terroristák foglalták el Moszkva egyik színházát. Több mint nyolcszáz embert tartanak túszul, robbantással, kivégzéssel fenyegetőznek. Úristen, egy mentőbe legfeljebb két sérült fér el! – gyakorlatiasan erre gondolsz először. És csak a második gondolatod az, hogy ha nem cseréled el a műszakot, most te is ott bent lennél a lányoddal, meg az anyáddal. Az egész családoddal. Mert a férjed ugyan visszajött Csecsenföldről, de nem élte túl. Sok volt neki, amit ott látott és tett. Aztán megszólal a mobilod, és kiderül, hogy a kislányod nem otthonról hív.

Nem érdekelnek a csecsenek! Ez itt Moszkva. Én nem tehetek semmiről, ami ott történik. A kormány küldte oda a katonákat, engem senki sem kérdezett. Miért pont engem, meg az én családomat fenyegetik? – ilyeneket gondolsz, de megszólalni tilos. Különben is itt van melletted a férjed, ez megnyugtató, biztonságot adó érzés. És a gyerekre is vigyázni kell. Valahogy megúszni. Csak nem felhívni magadra a figyelmet! Te csak egy bérelszámoló vagy a szerszámgépgyárban, egy egyszerű asszony. A történelem az egy tantárgy, az iskolában tanultunk róla, az nem velünk történik.

Vagy talán mégis. Akár akarjuk, akár nem, szétrombolhatja az életünket, elveheti tőlünk azt, akit nagyon szeretünk. Te is lennél öngyilkos merénylő, ha már senkid sem maradna? Vagy épp ellenkezőleg: te is visszarettennél az utolsó pillanatban, és győzne az életösztönöd, bármit is jelentsen ez? Szólnál-e idegen ember érdekében, ha fegyveresek fenyegetnek? Hogy mutatnál a gyerekednek erőt a harmadik napon a levegőtlen, bűzös teremben másik nyolcszáz között? Mit csinálnál, ha egy napon beleírnának téged is a történelemkönyvekbe?

*

2002. október 23-án csecsen terroristák egy csoportja elfoglalta a moszkvai Dubrovka Színházat, ahol a Nordost című musicalt játszották. A férfiakból és nőkből álló csecsen csoport a több mint 800 túsz életéért cserébe az orosz csapatok Csecsenföldről való kivonását követelte. A három napon át tartó túszdráma úgy ért véget, hogy az orosz hatóságok ismeretlen hatóanyagú gázt engedtek be a színház szellőző rendszerén át a nézőtérre, ami elkábította a bent tartózkodókat. Ezután a terrorelhárítók behatoltak, és a terroristákat lelőtték. Az áldozatok száma azonban elérte, vagy meg is haladta a kétszázat (hivatalos adatok máig sem ismertek), ugyanis a túszok közül sokan meghaltak a kábításra használt gáztól, vagy az orvosi ellátás hiányától.  Az életben maradottak egy része is maradandó károsodást szenvedett.

Erről az eseményről szól a Budapesti Katona József színház darabja. Nézd meg!

Torsten Buchsteiner: Nordost

Rendezte: Forgács Péter

Fordította, dramaturg: Török Tamara

Szereplők: Bodnár Erika, Fullajtár Andrea, Pálmai Anna

Ideje lenne új életet kezdeni. Vagy legalább új halált!

Nagy mázlista vagyok, mert Londont lassan második otthonomnak tekinthetem. Nem tudom összeszámolni hányszor jártam már ott, és remélem a sor még folytatódik. Ha barátaim megtartanak barátságukban, akkor erre minden esély megvan.

London a világ közepe, nekem legalábbis. Vannak helyek, ahová mindig elmegyek, ez már szinte rituális ügy nálam. A British Museum. Legutóbb a mezopotámiai kiállítást néztem meg sokadszorra. Meg a Rosette-i követ. Meg a már egy korábbi blogbejegyzésben hosszan elmesélt gyógyszeres projektet. St. James's Park. Mert ott totyognak a kacsák, kézből esznek a mókusok, és ebédszünetben a füvön heverésznek szendvicseikkel az emberek. Bármelyik pub, ami előtt sörrel a kezükben állnak és trécselnek munka után az öltönyösök. A charity shopok. Ahol szívélyes nyugdíjasok rendezgetik az árut. Valami hasznosat csinálnak, és társaságban vannak. Az egyikben leggyakrabban Liszt, meg Kodály, meg Bartók szól, ha az a bizonyos idős úr bent van.

És persze mindig vannak új helyek. Most éppen a .. új bevásárló központ. Ahol ezeket a képeket készítettem. Imádom őket.

Lassan egy éve, hogy abbahagytam a blogolást. Azt gondoltam, mindent elmondtam már, ami csak eszembe jutott. Befejeztem a könyvemet, kiadták. Azt reméltem, őrült nagy sikere lesz. Hát, a barátaim mind elolvasták...

A minap ránéztem a blogomra, csak hogy lássam, létezik-e még, és legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy még mindig vannak látogatói. Jól esik. Lehet, hogy mégis nekiállok újra. Nehéz lesz a műfajt megtalálni, mert politizálni nem nagyon szeretnék. Sokan teszik, és sokan teszik jól  (mások meg rosszul). Amit mások elmondanak, azt minek ismételném? Másrészt egyáltalán nem örülök, amikor igazam van. Mint mondjuk a másfél évvel ezelőtti október 23-i bejegyzésemmel, amit "ismeretlen rajongóm" igencsak megtámadott. Szóval, igyekszem kevésbé direkt témákat találni. Például most megosztom veletek az olimpiára készülő Londonról készített képeimet. Mert szerencsére még mindig utazom. És mert ez a futurisztikus világ nagyon közel áll a szívemhez. Én nem a múltban, hanem a jövőben szeretnék élni! Ha már.

Gyerekeim joggal féltenek attól, hogy egyszer valaki nagyon megver az utcán. Nem bírok ugyanis magammal, időnként népnevelek. Megúsztam, a parkba frissen ültetett virágokat gondosan saját kosárba szedegető jól öltözött középkorú párhoz intézett kérdést, miszerint nem szégyellik-e magukat.

Megúsztam, a háromévest az utcán folyamatosan terrorizáló anyukát, akit arra kértem, hogy nyugtassa kicsit magát. Még a kopasz kigyúrt Mercist is megúsztam. (Addig, amíg nem találkoztunk, azt hittem, hogy ilyen emberfajta nincs is, csak városi legenda. De tényleg van.) Ő három parkolóhelyen állt egymaga keresztben a kocsijával, és üzleti ügyeit intézte telefonon. A nagybevásárlásból hazaérkezve, már a második kört tettem a téren, amikor megálltam mellette, és merészeltem telefonálásában megzavarni. Azzal, hogy lenne-e kedves kicsit arrébb állni, hogy beparkolhassak. Nem volt szíves, viszont közölte, hogy vén tyúk vagyok, aki udvariatlanul belepofáztam az életébe, és most már juszt sem. És tényleg nem, pedig mondtam neki a magamét. Amikor három utcával arrébb végül leparkoltam és kb. tíz kilót cipelve ismét elmentem mellette, már ott volt a haverja is. Kis zacskók és nagy köteg pénzek cseréltek gazdát. És még akkor sem bírtam ki, hogy ne hívjam fel a figyelmét a pofátlanságára, meg arra, hogy látom miről szól az üzlet. De csak a képembe röhögött, nem ütött meg egyáltalán.

De ma majdnem megkaptam a magamét egy harmincas asszonytól. Este 8 óra, a hatos villamos félig üresen, vagy félig telten, kinek hogy tetszik. Az asszony a hét év körüli kislánnyal előbb a közlekedést zárja el, aztán mégis helyet foglalnak egy kettős ülésen. Illetve a kislány nem ül le. Anyuka révetegen néz maga elé, a gyereknél persze se játék, se könyv (ha-ha-ha), se semmi, ami kicsit is lekötné, anyuka meg egy szót se szól hozzá. Szóval, piszkosul unatkozik. Csimpaszkodik hát a kapaszkodóra, próbálja felhúzni magát, próbál pörögni rajta, rángatja. Amikor csendben ránézek, észreveszi, kicsit abba hagyja. De hosszú az út és unatkozik, újra kezdi hát.

És akkor odahajolok hozzá, azt mondom neki: ne csináld ezt légy szíves! A villamos nem játszótér. Van nekem egy ilyen nyugis, tanító nénis hangom, na azt használom ilyenkor. Anyuka hátrarántja a fejét és közli, hogy én ne szóljak bele, ez az ő gyereke, aki azt csinál, amit akar. Persze tegez, mert őnáluk úgy szokás. Megosztom vele azt az észrevételemet, hogy a villamos azonban nem az övé, tehát azt nem kéne tönkre tenni. Innentől kezdve elszabadul mind a száz szóból álló szókincse. Minden második szava az, hogy „te köcsög” – mármint én-köcsög. Én-köcsög magázva és udvariasan kérem, hogy tanítsa jóra a gyerekét, meg, hogy milyen rossz lenne, ha letépné a kapaszkodót, szóval azt a bolsi-libsi érvelést a köztulajdonról.

Asszonyság egyre hergeli magát, majd egy ponton felpattan, és közli, hogy szétveri a pofámat. Egy fejjel magasabb és húsz kilóval nehezebb nálam, tán meg is tenné, de kettőnk közé emelem az esernyőmet.  Belesziszegi az arcomba, hogy az esernyőt a fejemen fogja mindjárt szétverni. Nem tudom miért nem félek tőle. Pedig a villamos teljes közönsége meglehetős apátiával bámul kifelé az ablakon, vagy befelé az ingyencirkuszra. Nem sok szolidaritást vagy egyetértést remélhetek tőlük.

Végül, egy megállónál szállunk le. Lehet, hogy ő valamiért tart tőlem, vagy az esernyőmtől, mert még felszólít, hogy ne merjek mögé állni. Gyorsan félrelök egy-két további leszálló utast, és szerencsére az ellenkező irányba indul, mint én. Búcsúzóul még visszaint egy durvát, és megerősíti, hogy hülye köcsög vagyok. Lehet, hogy tényleg az vagyok. De megint megúsztam verés nélkül.

Annyira utálom, amikor igazam van! Kedves olvasóm, M.F. tavaly októberben nagyon leszidott, amikor azt vizionáltam, hogy Magyarország rossz úton jár, távolodik a demokratikus országok közösségétől.

Ma ismét tettünk egy lépést ebbe az irányba: elfogadta a Parlament az új Alaptörvényt. Feszült, szomorú, levert vagyok. Én nem akarok EBBEN az országban élni. Én a Magyar Köztársaság állampolgára vagyok, az is akarok maradni. És csodálkozom azokon, akik nem így gondolkoznak. Akik tapsolnak, akik egy száz évvel ezelőtti világ lakói, és nem pedig a mai Európa lakói akarnak lenni. Jól van, a nép többsége ezt akarta, megkaptuk. Viszlát Magyar Köztársaság.

Lehet, hogy nincs jogom megírni ezt a posztot, hiszen egész életemben olyan munkát végezhettem, amit szerettem, vagy aminek legalábbis értelmét láttam.

Gyerekkoromban – mint annak idején minden vidéki család – termesztettünk, tenyésztettünk. Szükség volt rá, mert a boltban nem sok mindent lehetett kapni, meg persze kellett a szülők keresete mellé a plusz pénz is. Nem állítom, hogy nagy élmény volt tyúkokat etetni vagy kertet gyomlálni iskola előtt vagy után, de láttam, hogy fontos, és az is világos volt, hogy az én dolgomat nem csinálja meg más. Nyaranként egy hónapot valamelyik közeli állami gazdaságban dolgoztam. A gyümölcsszedést kimondottan élveztem. Egyrészt folyton ettem a fáról, másrészt magammal versenyeztem, hogy melyik nap tudok többet teljesíteni. Iszonyú büszke voltam magamra amikor megkaptam a fizetést.

Tanulni is szerettem. Hosszú távú terveim voltak, és világosan láttam, hogy a nagyon unalmas tantárgyak is kellenek valamire. Egyetem után aztán végképp szerencsém volt: olyan munkahelyre kerültem, ahol kedvemre való feladataim lettek. Szóval, nem vagyok sztahanovista, de szeretek dolgozni.

A minap a facebookon egy ismerősöm ismerőse mesélte el azt kínlódást, amit egy drága műszaki cikk megvásárlása során produkált az áru eladására felbérelt és ezért fizetést kapó fiatalember. A kisboltban, ahol néha vásárolok, sötét pillantású asszony méri le az almát, szinte szégyellem magam, hogy zargatom.  A közintézménybe, mióta utoljára jártam ott, mágneskártyás beléptető ajtót szereltek. A portás unottan nézi végig, ahogy megpróbálok bejutni, majd kérdésemre, hogy hogyan lehetne behatolni, elém löki a kártyát, épp hogy le nem köp. Rutinvizsgálatra kellene mennem a háziorvosomhoz, de hónapok óta halogatom, mert annyira látványosan utál, amikor láthatólag egészséges emberként lopom az ő értékes idejét.

Megannyi meg nem értett, elkallódott zseni dolgozik körülöttünk. Személyes sértésnek tekintik, hogy ott kell lenniük a munkahelyükön és el kell végezni a feladatukat. Valószínű mindegyikük úgy érzi, hogy ennél többre hivatott, ráadásul meg sincs fizetve. A létezett szocializmus időszakában az a mondás járta: „bezzeg, ha egy kis munkanélküliség lenne, mindenki összekapná magát”. Én ebben akkor sem hittem, ma sem. Itt a nyakunkon a munkanélküliség, és a munkát mégsem sikerült megkedvelni. Továbbra is teher, nyűg, átok, fáradság, gyötrődés. Nem alapja büszkeségnek, elégedettségnek, fontosságérzetnek, kompetenciának, függetlenségnek. Valami, aminek el kell telnie, hogy várhassuk a nyugdíjas kort. Mert akkor biztosan jó lesz. Vagy nem, de ezt, amíg el nem érjük, nem tudhatjuk.

Olyan frusztrált és dühös vagyok, hogy csak na. Elmesélem, bár nem tudom minek. Biztos megint én vagyok hülye.

Ma vidéken voltam egy gyerekvédelemmel foglalkozó konferencián. Ötszáz kilométert vezettem és elautóztam kb. tízezer forintot. Az részletkérdés, hogy ezt senki, sehol nem fizeti meg nekem. A munkámhoz kell, természetes, hogy a fizetésemből fedezem. Miért is lenne másképp, örülök, hogy van munkám, van fizetésem, van autóm és van érdeklődésem, hogy elmenjek az ország másik felébe tanulni, informálódni.

A délelőtti plenáris ülésen a szakma nagyágyúi elmesélték az ENSZ és az EU gyerekjogi egyezményeit. Hogy hogyan is kéne lenni a dolgoknak. Roppant tanulságos volt, mert nálunk nagyjából semmi sincs úgy. Utoljára 2006-ban készült ország jelentés ezekről a dolgokról. Már akkor sem voltak teljesen úgy a dolgok, ahogy a Magyarország által is elfogadott és aláírt nemzetközi egyezmények megfogalmazzák, az elmúlt hónapok meghozott és belebegtetett döntései pedig épp 100 évet lépnek visszafelé. (Csak egy példa: az EU célja, hogy 2020-ra a fiatalok többsége lehetőleg 24!!!!! éves koráig legyen az iskolarendszerben. Ez a nálunk jövő ősztől életbe lépő 15 éves korig tartó tankötelezettséghez úgy viszonyul, mint az űrhajó a konflishoz.) De az elvek és a valóság közötti anomáliát (hogy finoman fogalmazzak) a szakma kiváló képviselői néhány fél mondattal és olyan szenvtelen nyugalommal mesélték el, mintha csak a jövő heti időjárásjelentést ismertették volna.

Aztán a délutáni workshopok mindennek nevezhetők voltak, csak workshopnak nem. A zsúfolt szemináriumi teremben szorongtunk vagy ötvenen. A beszélgetésre szánt két órán  9 szakembernek kellett osztoznia. Némelyik pár mondatot tudott csak mondani, mivel az idő elfogyott. Már délelőtt elkezdtek elcsúszni az előadások, mert a „nagyok” képtelenek voltak betartani a számukra megadott 20-20 percet. Attól egyébként külön behalok, amikor hivatásos beszélők úgy imádják a saját hangjukat, hogy képtelenek bemérni egy előadás hosszát, illetve szükség esetén lerövidíteni a mondandójukat.

A kilenc előadó már nem az ENSZ szintjén, hanem a hazai törvények szintjén mesélte el, hogy hogyan kellene  csinálni a bűnmegelőzést meg ilyesmiket a fiatalokkal. Csupa elvi okosságot mondtak, amivel nincs ember, aki ne értene egyet.  A teremben azonban egyre nőtt a feszültség, mert az ott ülő gyakorlati szakemberek érezték, hogy nincs idő arra, hogy kérdéseket tegyenek fel, illetve elmondják, hogy ők hogyan látják a dolgokat. Ezért, vagy másért, de két órakor tömegesen felálltak tehát és távoztak. (Egy kissé pikírt megjegyzés szerint lejárt a munkaidejük és úgy érezték, mehetnek haza egy számukra érdektelen kötelező továbbképzésről.)

A délelőtti előadások, a délutáni beszédek és a gyakorló szakemberek mondandója úgy siklott el egymás mellett, mint a párhuzamos egyenesek. Majd a végtelenben biztos találkoznak. Az előadók alig-alig utaltak arra a szörnyű helyzetre, amibe az ország gyerekeinek legalább egyharmad került már az elmúlt években és fog kerülni a közeljövőben. A gyakorlati szakemberek pár megszólalása arra utalt, hogy tele vannak feszültséggel, kételyekkel és naponta szembesülnek megoldhatatlan problémákkal. Csoda-e, ha kielégítetlen arccal szaladnak haza? Én sem voltam sokkal jobb állapotban. Sajnáltam az elvesztegetett időt, meg az elszalasztott lehetőséget. Passzivitás, valóságérzéketlenség, unalmas szpícsek. A francba! Mi van itt?

Rozinak hívom, bár lehet, hogy fiú. A lábamhoz dörgölődzik, jelzi, hogy vegyem fel. Fekete és vörös leginkább, de nem foltokban, hanem minden egyes szőre más színű. Kis denevérarca van, főleg, ha kivicsorítja a hegyes fogacskáit. Mindenki azt mondja rá, hogy ronda. De nem az. Szépséges kiscica. A jobb karomra fektetem hanyatt. Feje a könyökhajlatomban, tenyeremmel tartom. A melle sárgásszínű, itt különösen puha és selymes a szőre. A bal kezemmel simogatom a hasát, a pofácskáját. Gyengéden megharapdálja az ujjaimat, majd becsukja a szemét és elalszik. A két mellső mancsával átkarolja simogató kezemet. Egymásba kapaszkodunk, ő, meg én.

Ahogy a múltkori bejegyzésben is írtam, mostanában sokat olvasom mások blogjait. Annyiféle esemény borzolja az idegeinket, hogy mind többen érzik úgy, el kell mondaniuk a véleményüket ezekről pro és kontra. A blogbejegyzésekkel nincs sok bajom: elkezdem olvasni, vagy tetszik vagy nem. Vagy egyetértek vele, vagy nem. Vagy végigolvasom, vagy a közepén megelégelem és becsukom. Ennyi. A nagyobb baj az, hogy sosem tudom megállni, hogy ne olvassam el a kommenteket is. A kommentek erősítették meg bennem azt az érzetet, amiről most írok és amitől nyilván megint sokan sértve érzik majd magukat.

Írtam már korábban arról, hogy  objektívnek tekinthető bizonyítékok tömege van arra, hogy Magyarországon sokan nem tudnak értő módon olvasni. Mit jelent ez? Képesnek lenni arra, hogy egy szöveg legfontosabb gondolatait megtalálják. Ha van egy íve a szövegnek, akkor ezt észrevenni, és nem leragadni az első bekezdésnél. Ha tények szerepelnek, azokat mérlegelni. Mindezek alapján az értő olvasó megérti (a szó intellektuális és nem érzelmi jelentésében) és néhány mondatban össze tudja foglalni az olvasott szöveg lényegét. Innentől kezdve jöhet az egyetértés vagy egyet nem értés. Lehet a tényeket más tényekkel cáfolni, új szempontokat bevezetni,  esetleg rámutatni a szerző logikai csúsztatásaira. Amikor kommenteket olvasok, mint a naiv elsőbálos kislány, még mindig ilyesmit várok.

A kommentek jelentős része azonban nem ilyen. Szinte bármi a téma, vannak, akik azonnal benyomják a cigányozós, multizós, komcsizós, orbánozós, gyurcsányozós, gyalázkodós gombot. Szólhat az eredeti szöveg iskoláról, kormányról, a családi munkamegosztásról, a gyerek prostituáltakról, vagy bármiről, az olvasók egy részének csupán azt a célt szolgálja, mint – vigyázat! Gyerekekre és gyenge idegzetűekre károsan ható mondatrész következik – a vécé: kinyomják a bennük rekedt szó-fekáliát. Ettől nyilván megkönnyebbülnek és átmenetileg jobban érzik magukat. Viszont lehetetlenné válik az érdemi vita, hiszen előbb-utóbb masszív anyázásba fullad az egész.

De ez csak az egyik bajom. A másik, a nagyobbik baj az, hogy a kommentelők egy része nagyon buta.  Lehet egy szöveg bármilyen megalapozott tényekkel alátámasztott, bármilyen okosan felépített és elgondolkodtató, ha szembe megy az illető berögzött véleményével,  nem kezd el gondolkodni, hogy hűha, hátha van benne valami, hanem  lesöpri az asztalról. Ilyenkor szoktam nagyon kétségbe esni. Sokmillió gyalázkodó ember között élni sem jó, de sok millió buta között…?!

Legfrissebb élményemet mesélem. Adatokkal, ráadásul olvasni nem tudó olvasók számára színes térképes grafikonnal alátámasztott írás szólt arról, hogy az ország észak-keleti és dél-nyugati régióiban a munkanélküliség kétségbeejtően magas, nincs helyi munkalehetőség, a közlekedés fejletlensége lehetetlenné teszi az ingázást, az ingatlanok értéke más országrészekhez képest igen alacsony,  így – érvel a cikk írója – kissé szemforgató, álságos dolog arról beszélni, hogy nem akarnak az ott élő emberek dolgozni. (Zárójeles megjegyzés: szeretném azt az érvet előre lelőni, hogy magától a miniszterelnöktől hallották az emberek ezt a szólamot. A miniszterelnök nagyjából azt beszél, amit akar, hiszen a szavazók kétharmada megbízott benne és megbízta azzal, hogy csináljon, amit akar. A többiek meg viseljék el! J ) Hanem azokról a fura figurákról beszélek, akik egy ilyen blogbejegyzéshez egy nap folyamán harminc hozzászólást is tesznek, nyilván nem a kapa, vagy a köszörűkő mellől.

Szóval, két perc alatt eljutunk oda, hogy ezek a nemzeten élősködők valójában cigányok és utálnak dolgozni. Vagy ha nem cigányok, akkor is utálnak. És még hogy nincs munka, amikor van. És hülye leszek én (mármint ő, a kommentelő) ezeket az ingyenélőket segélyezni. Csak maguk tehetnek a helyzetükről. És így tovább. Amikor az eredeti cikkíró próbálja a tényekre felhívni a figyelmüket, akkor két perc alatt hülye bölcsész lesz, aki a Körútnál kijebb még  sose tette a lábát.

És Hozzászóló Jenő elmondja, hogy igenis ő is elment vagont kirakni, meg a diplomás anyukája takarítani másodállásba, amikor nem volt elég pénzük. (Mondjuk elég szégyen ez utóbbi is egy országra, de most nem erről van szó.) De ilyenkor Jenőnk fejében nem áll össze a gondolat, amit a cikk sokféle módon bizonyított, hogy például a borsodi aprófaluban nincs vagon, amit kirakjanak. És nincs fizetőképes kereslet arra, hogy a tanító néni délutánonként elmenjen takarítani. (Hogy másnap miképpen tudna a tudás fáklyája lenni gazdagék kisfia vagy kislánya előtt, arról most ne beszéljünk.) Akkor miért nem mennek el messzebbre a lustái? Jöjjenek Pestre szobafestőnek, mert a szemét mesteremberek méregdrágán dolgoznak, legalább kicsit letörnék az árakat. Huh! Drága Jenő, megnézte már valaha, hogy mennyibe kerül egy menettérti jegy mondjuk 100 vagy 200 kilométerre? Lakott már olyan helyen, ahová csak reggel és este jár egy-egy busz? Akkor miért nem költöznek el, mondja ő. Ő is elköltözött és tovább is fog költözni, ha még jobb állásajánlata lesz. Aha. És próbálta már eladni a halódó kis faluban álló házát? És belegondolt, hogy mit vehet vagy bérelhet belőle az ország egy másik pontján? És persze bármilyen ellenérvet fel lehet sorolni, Jenő soha nem fog eltérni saját „megalapozott” véleményétől. Mert a dolgok úgy vannak, ahogy ő tudja. És az ennek ellentmondó tények zavaró légypiszkok a falvédőn. Nincsenek, mert ő nem akarja.

Jaj, drága barátaim! Hol van a „hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete”, ahol száz bajunk megvitatatásra kerülhetne? Leszünk mi még egyszer normális ország, ahogy azt a költő több mint hetven éve megálmodta?