Gyerekeim joggal féltenek attól, hogy egyszer valaki nagyon megver az utcán. Nem bírok ugyanis magammal, időnként népnevelek. Megúsztam, a parkba frissen ültetett virágokat gondosan saját kosárba szedegető jól öltözött középkorú párhoz intézett kérdést, miszerint nem szégyellik-e magukat.

Megúsztam, a háromévest az utcán folyamatosan terrorizáló anyukát, akit arra kértem, hogy nyugtassa kicsit magát. Még a kopasz kigyúrt Mercist is megúsztam. (Addig, amíg nem találkoztunk, azt hittem, hogy ilyen emberfajta nincs is, csak városi legenda. De tényleg van.) Ő három parkolóhelyen állt egymaga keresztben a kocsijával, és üzleti ügyeit intézte telefonon. A nagybevásárlásból hazaérkezve, már a második kört tettem a téren, amikor megálltam mellette, és merészeltem telefonálásában megzavarni. Azzal, hogy lenne-e kedves kicsit arrébb állni, hogy beparkolhassak. Nem volt szíves, viszont közölte, hogy vén tyúk vagyok, aki udvariatlanul belepofáztam az életébe, és most már juszt sem. És tényleg nem, pedig mondtam neki a magamét. Amikor három utcával arrébb végül leparkoltam és kb. tíz kilót cipelve ismét elmentem mellette, már ott volt a haverja is. Kis zacskók és nagy köteg pénzek cseréltek gazdát. És még akkor sem bírtam ki, hogy ne hívjam fel a figyelmét a pofátlanságára, meg arra, hogy látom miről szól az üzlet. De csak a képembe röhögött, nem ütött meg egyáltalán.

De ma majdnem megkaptam a magamét egy harmincas asszonytól. Este 8 óra, a hatos villamos félig üresen, vagy félig telten, kinek hogy tetszik. Az asszony a hét év körüli kislánnyal előbb a közlekedést zárja el, aztán mégis helyet foglalnak egy kettős ülésen. Illetve a kislány nem ül le. Anyuka révetegen néz maga elé, a gyereknél persze se játék, se könyv (ha-ha-ha), se semmi, ami kicsit is lekötné, anyuka meg egy szót se szól hozzá. Szóval, piszkosul unatkozik. Csimpaszkodik hát a kapaszkodóra, próbálja felhúzni magát, próbál pörögni rajta, rángatja. Amikor csendben ránézek, észreveszi, kicsit abba hagyja. De hosszú az út és unatkozik, újra kezdi hát.

És akkor odahajolok hozzá, azt mondom neki: ne csináld ezt légy szíves! A villamos nem játszótér. Van nekem egy ilyen nyugis, tanító nénis hangom, na azt használom ilyenkor. Anyuka hátrarántja a fejét és közli, hogy én ne szóljak bele, ez az ő gyereke, aki azt csinál, amit akar. Persze tegez, mert őnáluk úgy szokás. Megosztom vele azt az észrevételemet, hogy a villamos azonban nem az övé, tehát azt nem kéne tönkre tenni. Innentől kezdve elszabadul mind a száz szóból álló szókincse. Minden második szava az, hogy „te köcsög” – mármint én-köcsög. Én-köcsög magázva és udvariasan kérem, hogy tanítsa jóra a gyerekét, meg, hogy milyen rossz lenne, ha letépné a kapaszkodót, szóval azt a bolsi-libsi érvelést a köztulajdonról.

Asszonyság egyre hergeli magát, majd egy ponton felpattan, és közli, hogy szétveri a pofámat. Egy fejjel magasabb és húsz kilóval nehezebb nálam, tán meg is tenné, de kettőnk közé emelem az esernyőmet.  Belesziszegi az arcomba, hogy az esernyőt a fejemen fogja mindjárt szétverni. Nem tudom miért nem félek tőle. Pedig a villamos teljes közönsége meglehetős apátiával bámul kifelé az ablakon, vagy befelé az ingyencirkuszra. Nem sok szolidaritást vagy egyetértést remélhetek tőlük.

Végül, egy megállónál szállunk le. Lehet, hogy ő valamiért tart tőlem, vagy az esernyőmtől, mert még felszólít, hogy ne merjek mögé állni. Gyorsan félrelök egy-két további leszálló utast, és szerencsére az ellenkező irányba indul, mint én. Búcsúzóul még visszaint egy durvát, és megerősíti, hogy hülye köcsög vagyok. Lehet, hogy tényleg az vagyok. De megint megúsztam verés nélkül.